ZÓNÁZÓ

Valamikor réges-régen azért is volt előkelő és irigyelt az újságírói pálya, mert százszázalékos kedvezményű, első osztályra szóló vasúti szabadjegy járt vele. A magyar hírlapíró Monarchia-beli kollégáihoz hasonlóan gond, költség nélkül, kényelmesen utazgathatott Brassó, Bécs, Zágráb és Munkács között. Látott, tapasztalt sokat is a világból, hazából, és meg is írta az újságokba, könyvekbe tapasztalatait; megannyi vasúton játszódó cikk, tárca, novella a bizonyság erre. Mivel mindenki vasúton utazott, a királytól a kesztyűügynökön át a napszámosig, vasút sokféle volt, a szerényebb feltételek mellett mindig nyújtott előkelő szolgáltatásokat is. Kényelmet, tisztaságot, országszerte híres konyhával működő restaurációt. (Tessék csak megnézni, hány Krúdy-írásban említtetik meg a püspökladányi resti.) Aztán a hírlapírók és általában az úri népek leszálltak a vasútról, autóba ültek, a vasút ennek megfelelően az egyszerűbb emberek eszköze lett, hisz a mindenkori döntéshozó elit mindig csak a maga kondíciót tartja szem előtt, a vasút lecsúszott, lekoszlott. Tessék most megnézni a ladányi restit. A mai hírlapírók zöme nem vonatozik. De kivételek azért akadnak. Ilyen kivétel a szerző, aki a Dunakanyarba költözvén fölfedezte magának és olvasóinak a vasutat újra. Az ebben a könyvben lévő írásokat, történeteket, párbeszélyeket, tárcákat ez az egy dolog köti össze: a vonat. A szerző vonatos ember lett, hetente többször kapaszkodott fel a szerelvényre. A kupéban aztán nézegetett, figyelt, spekulált, szóba elegyedett, diskurált, olvasott, emlékezett, vagy esetleg csak bámészkodott az ablakon kifelé. A vonatozás közben szerzett élményeit aztán szövegszerkesztőbe vetette, és beküldte lapjához, amely megjelentette az írásokat - előbb az újság hasábjain, majd most egybegyűjtve könyvben is. A vonat