Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek

Nincs nehezebb dolog, mint őszintén hazudni az igazságról. Biró Zsombor Aurélnak mégis sikerül: első regényében úgy szedi magát darabjaira és rakja össze újra, hogy a végére talán ő maga sem tudja, mi a valóság. Egy huszonöt éves fiú története ez, aki szeretne végre férfivá válni, de körülötte már annyira férfiak a férfiak, hogy ő csak iszonyodni tud ettől a rengeteg szőrtől. Az edzője papuccsal dobálja a medencepartról, osztályfőnöke hipóval összekevert sósavat iszik kémiaórán, és amikor végre kiszabadul a gyerekkorból, a művészegyetemen is oroszlánszaga van mindennek. Apját csak távolról meri szeretni, óvatosan, mint az Istent, és hát akkor a nőkről még nem is beszéltünk. Ebből a regényből mégis csak úgy árad a szeretet. Zsombor olyan empátiával dédelgeti karaktereit, mintha tényleg a családtagjai lennének. Mert azok is. Vagy nem. De ez igazából mindegy, ugyanis legjobban saját magát imádja, és annak próbál a végére járni, hogy honnan ered ez a masszív önszerelem. Spoiler: nem fog kiderülni. Biró Zsombor Aurél egy ropogósan friss, újgenerációs hangon szólal meg, és teszi ezt olyan könnyed humorral és autentikus szomorúsággal, hogy olvasó legyen a talpán, aki kibírja, hogy ne egy szuszra darálja le ezt a könyvet. Mert ezek a mondatok nemcsak folynak megállíthatatlanul, de meg is történnek, mint az élet. Potozky László Idézet a kötetből: “Az írás egyszerű. Csak leülsz a gép elé, és vérzel. Tizenöt éves vagyok, amikor szembejön velem ez az idézet egy Hemingway-portréra photoshopolva, görnyedt háttal ücsörög az asztal előtt a prózaírók legnagyobbika, piszkos, feltűrt, fehér ing, komor, eltökélt tekintet, szinte látni az arcán azt a rengeteg szenvedést, amit egy művésznek át kell élnie ahhoz, hogy kiszipolyozhassa magából a jelentős alkotásokat. Hát erről van szó, bólogatok a laptop képernyőjének, és ropogtatom a hagymás-tejfölös chipset, fel is ragasztom ezt a mondatot a falra, hogy délutánonként, a gimiből hazajövet ebben a szellemben láthassak neki a munkának. Minden nap eret vágok a papír fölött, firkálom az egyperceseket a matekfüzetbe és töltöm meg a mappákat mindenféle Word-dokumentumokkal, a fájdalom rabszolgája, az érzelmek értetlensége, még most is megvannak valahol a gépemen. Szerelemről és elmúlásról szólnak az első novelláim, pedig az osztályban a csajokkal legfeljebb üvegezés közben jutok el a szájra pusziig, és a halállal is csak akkor találkozom, amikor anyámmal eltemetjük a lakópark legeldugottabb virágágyásába Dzsonit, a papagájomat, de ez nem akadályoz meg abban, hogy vesén lőjem, szétkemózzam vagy túladagoljam a férfiszereplőimet, a nőket pedig rommá baszassam a főhőseimmel, akik egytől-egyig vékony, okos, szemüveges srácok.”