PROZAC-ORSZÁG

Elizabeth Wurtzel alig múlt húszéves, amikor megírta ezt a könyvet depressziójának történetéről, s ma már Sylvia Plathszal és Willam Styronnal együtt a depresszió-irodalom legfontosabb szerzői között emlegetik. Wurtzel szerint Plath és Styron könyve túlságosan udvarias, bocsánatkérő volt; ő egy rock-and-roll könyvet akart írni: vadul, teljesen kitárulkozva mesél a szüleihez fűződő és a depresszióját úgy-ahogy magyarázó kapcsolatáról, szenvedéseiről, őrült szerelmi és szexuális kalandjairól, pszichológusairól és pszichiátereiről, öngyilkossági kísérletéről, segítőkész egyetemi barátairól, akiknek végül az agyára ment állandó, megmagyarázhatatlan kínlódásával. A regény végén, utószóként közölt esszéjében Wurtzel a Prozac-jelenségről ír - a kilencvenes évek elején megjelent csodaszerrel őt is i?1meggyógyították, de Wurtzel szerint nem felhőtlenül jó hír az, hogy Amerikában jóformán mindenkinek, aki szomorúságra panaszkodik, három perc alatt felírják a Prozacot (vagy valamilyen hasonló, depresszió elleni szupergyógyszert). Az igazi depresszióval ugyanis nem olyan könnyű elbánni, s miközben mindenütt mesterségesen boldoggá tett emberek szaladgálnak, az igazi depressziósok bajára ma sem tudja senki a megoldást - mert hiszen a világ bajait sem lehet holmi neuro-transzmitterekre ható molekulákkal megoldani. Wurtzel élete mindenesetre valamennyire egyenesbe jött: sikeres rockzenekritikus és írónő - két könyvet publikált a Prozac-ország óta.